Napjainkban veszély fenyegeti a sarkokat. Persze nem a létüket, hiszen nem lehet megszüntetni olyasmit, ami nincs, de a sarkvidékek fehér világát. Veszélyben az Északi-sark. Olvad a jégtakaró. Az egyre ösztövérebb jegesmedve jégtábláról jégtáblára vándorol Nicolas Hulot vagy Arthus Bertrand filmjeiben.
A Déli-sark mindig is hidegebb volt, átlagosan 20 °C-kal alacsonyabb a hőmérséklete. Nem a tengervíz fagyott itt meg, hanem a Föld édesvízkészletének 90 százaléka. Jobban ellenáll a felmelegedésnek, mint az Északi-sark jege, de időnként a Weddell-tenger vagy a Wilkins-fennsík oldalán egy Luxemburg nagyságú jéghegy leszakad róla és a tengerbe merül, hogy ott aztán csakhamar nyoma vesszen.
A felmelegedés következtében a jégmezők csökkenése fantasztikus ásvány- és olajkinccsel kecsegteti a sarkokat, főleg persze az Északi-sarkot határoló államokat: Kanadát, Oroszországot, az USA-t, Norvégiát és Dániát. Kérdés, tündérmesébe illő-e a történet vagy inkább rémregény. Az emberiség régóta tudja, hogy a jégtáblák alatt mesés kincsek rejtőznek, elérhetetlenül. Az olvadás csodája – sajnos – talán kezükbe adja a kincsesbarlang kulcsát.
Az olajipar és –kereskedelem szakértői már régóta fontolgatják, hány milliárd dollár hasznot hoz majd, ha megnyílik az évszázadok óta hiába kutatott átjáró északnyugaton, Kanada felől, valamint északkeleten, Szibéria oldalán, Amerika és Európa karnyújtásnyi közelségébe hozva ezzel a Távol-Keletet.
Minden tavasszal felmerül bennem a kérdés: hova tűnik olvadáskor a fehér szín? Hol talál menedéket vagy rejtekhelyet? És mivé lesz a sarkvidék hófehérje, ha egyszer az Arktisz jéghegyei elolvadnak? Nemcsak a hófehér fog hiányozni, de az űr is, és a világ tengelyét jelző „nullpont”. A sarkkörön túli területek az aranynál és az antimonnál lényegesen értékesebb kincset rejtenek, az emberiség és a társadalmak túléléséhez szükséges javakat: fehérséget, űrt, csöndet, végtelent és ismeretlent.
Mintegy öt évszázadnyi kutatás után napjainkra a földgolyót, éppen a sarkkörök kivételével, feltérképezték, meghódították, katalógusba szedték. Felmérték és a térképeken kiszínezték Afrika és Ázsia ismeretlen területeit, a terrae incognitaet, amelyek egyszerre tartották bűvöletükben és rettegésben az emberiséget. A Francia Földrajzi Intézet legújabb térképei valóságos remekművek. Egy bolha felségterülete sem maradt bejelöletlenül. De a remekművek kétségbeejtőek: sehol semmi ismeretlen, a földgolyó legapróbb részlete is a tudás hatalmába került.
Paul Valéry a francia költő írta a harmincas években: „Eljött a véges világ ideje.” Akkor még talán korai volt a jóslat. Az ő korában a sarkvidék oszthatatlan világa, a végtelenbe vesző horizont ellenállt a világ ráncba szedésének. Akkor még a civilizált társadalmak nem tudták, hogyan lehetne kataszterbe zárni a végtelent. De mára a jéghegyek olvadásának „köszönhetően” a földmérők a kimondhatatlant is telecövekelik. Valéry jóslata beteljesedik: kezdődhet a véges földrajz ideje. A titok megszűnik titokzatos lenni. Elillant a rejtelem, akár a kámfor.
Megkezdődött viszont a kincsvadászat. A geológusoknak kincsesbánya az Arktisz. Csapatostul özönlenek is. Felleltározzák a még fehér tenger alatt rejtőző nyersanyagokat: a több milliárd hordó kőolajat, a több milliárd köbméter földgázt, a szenet, kobaltot, antimont, gyémántot, rezet, nikkelt, a halat és a környezetszennyeződést.
Utolsó kommentek